Semmit nem látni előre, hátra, oldalra. Felfelé megvan valami az égből, lefelé a nyár elejei harsogó zöld falevelekből. Bent vagyunk a felhőben, és tudtuk, hogy várhatóan nem fogunk látni a fenti kilátóból, máshonnan megfogalmazva - de az is csak abból van - a lenti tájból nem fogunk semmit látni.

Az út odavezetett. Az út csúcsa a kilátó. Az út vége most nem a csúcsélményért hívogatott. Az úton azért mentünk tovább, mert az is az úthoz tartozott.

Az úthoz tartoztak közben a dzsungelsűrűn növekvő zöldek - mert már hetek óta naponta hatalmas esők mossák a hegyeket, fákat, aljnövényzetet -, a megállók a kavicsokon a szusszanásnyi időben, a nevetések az ugratós bemelegedett társaságtól. Az úthoz tartoztak a tetszés- és nem-tetszésnyilvánítások, a múltidéző, felidéző beszélgetések és a felhők. A felhőkben, melyben izzadsz, mert párás, nem látsz, mert párás, fújod az orrod, mert a nyálkahártyád is nedves a levegő párájától és húzogatod az esőkabátod fel, le, mert nem tudod, hogy bemelegedve miért is félnél egy kis nedvességtől.

Szóval ezek mind az úthoz tartoznak. S még a sok minden, ami volt és az is, ami majdcsak lesz.

Még nem hittük egy éve, bár pár hónapja sem gondoltuk volna, de ha visszanézünk 5 évre, akkor pedig mindenünk odaadtuk volna, ha valaki ezt a napot így előre levetítette volna. Legalábbis én, most így vagyok. 5 év múlva talán lesz megint olyan ablaka a világnak, amin benézve, megint ezt mondom. 

De mit is beszélek, az ablak az enyém! Rengetegen elsőre azt gondolnák rólam, hogy szegény, 5 éve még nem gondolta, hogy mi lesz. Pedig én azt gondolom, amit írtam. Aki jól ismer, ő érti ezt, de látszatra, a felszíni mutatványok szerint lefelé ment az utam görbéje.

Mi lesz tehát az én ablakom 5 év múlva, hogy a felfelé utat fogom-e lefelé látni, vagy pont fordítva, az rajtam múlik. Ugyanazt a történést lehet látni így is, úgy is, csak az én belsőm fogja eldönteni az út irányát.

Egy biztos, visz előre. Lehet, hogy ott felhő lesz, lehet, hogy izzaszt, melegít a párája, de akár hűsít is egyszerre, de visz előre, s csak rajtam múlik, hogy melyik ablakomon nézek reája. 

Az ablak a nyitás eszköze, de az ablak üvege egy hideg jószág. Azt hiszem ezt sem szabad elfelejteni. Ha neki nyomom az arcom, az orrom, érzem a hidegét, fájni is tud. Pedig a szemem jóllakik, ott lehet kint.

Rejtélyes ablakok, funkciótlan kilátók, isten véletek!

(" ..kedv, remények, Lillák, Isten véletek" Csokonay)

Visszagondoltam egy régi szerelemre. Visszagondoltam arra a melegségre, amit akkor éreztem és amikor nem tettem azért, hogy megélhessem. Gondoltam átírom a dolgot, s most elképzelem azt, aminek jó lett volna megtörténni. Annyira erős és tiszta volt bennem az érzés, annak az időszaknak az érzése, hogy pontosan meg is találtam magamban egy képet, amikor csak egyet kellett volna lépni és azt a valamit megtenni. Az igaz, hogy le kellett volna hozzá törölni a környezet gyatra emberpéldányait, akik abban a pillanatban ott voltak és bár őket ott és akkor egész más dolgok foglalkoztatták, mint engem, de mégiscsak rögtön felfigyeltek volna arra, amit teszek, ha tettem volna. Most megvolt ez a kép, s így utólag nem kellett foglalkozni a társlényekkel. Csak meg kellett tegyem, s meg kellett érezzem, amit elmulasztottam, csak ez volt a dolgom. Nos hát, azt kell mondjam, sokkal jobban sikerült, mint gondoltam volna.

Utána villámgyorsan eszembe jutott, hogy most mit lehetne tenni, teljesen egyszerű és normális lépés, ami csak azért volt eltakarva bennem, mert a gyanú árnyékát is szeretném mindig tagadni, mert milyen ciki, hogy utólag valamit kimutatnék. Feltálalnám másoknak azt a lehetőséget, hogy úgy ítéljenek meg, ahogy nem akarok. Pedig nincs ez az ítélet kőbe vésve. Egyáltalán nem lenne olyan egyértelmű az a fajta ítélet, mert simán belefér a normál gesztus kategóriájába, nem árul el semmi pluszt. Hát meg is próbáltam. De nem ment, mert az a lehetőség már nem élt, amit gondoltam, ami még pár éve ott volt. Akkor csak merevvé tett, mert ott volt bennem az őszintétlenség lebukási félelme. 

Szóval, most már nem ment. Fáradt élmény volt, de mégis felszabadító. Akkor féltem valamitől, most nem félnék, de most már nem lehet. Folyik a folyó, néha vannak áradások, s most nem ott tartunk, ahol voltunk. Az idő mindig halad. Történnek tőlem függetlenül is események, mert közben ezek szerint valami ott is történt. Találtam azért róla friss képet, ahol nincs természetesen az a mosoly a száján, ami akkor engem ott .... , most már csak elképzelhettem. Nem. Nincs a mosoly, nincs a lépés lehetősége, nincs a lépés vágya, de van az idő, ami ezt megoldotta.

Szóval akkor most nem az kezdődött el, ami akkor nem kezdődött el, de az kezdődött el, hogy más kezdődik el. 

Ugrik a szemem, tekintek az égre, belül az utálat, nem értem a lényemet, csak nehezen veszek levegőt. Lábam alól kint a szőnyeg, fáradtan ülnék le valamire, de nincs mire. Fogódzót fognék, kapar a kezem, de csak a levegőt éri el.

Nem tudom már mi legyek! Legyek egy egér, aki fusson el, amikor macska játszik vele? Legyek szőnyeg alatt pamutrojt, mely azt képzeli magáról fog még éke lenni a használati tárgynak, fogják még annak látni, ami, egy cérnácska megsodorva, odavarrva, valami kacatka, ami szépít?

Ilyen egy tinédzser lány anyjának lenni? Ezt senki nem mondta, basszus! (Hadd nyafogjak, ha úgy van kedvem!)

Szeretném, ha elhihetném, hogy egyszer majd helyrekerülök a világképbe. Amikor nem csak azért leszek, hogy lehessen belém rúgni, meg csak lógjak kacatként, vagy épp mehessek a szőnyeg alá, söpörjem már be magam! Én közben azt hiszem, díszítek, még felteszem az utolsó ékköveket gyermekem épülő induvidiumának szoborisztikusan szép formázásában, amikor azt szeretném, hogy még épp oda lehessen tenni, de tudom, már nem fog odapasszintódni, mert elfogyott az idő, kemény már az anyag, kész a szobor. Legalábbis kívülről.

Kívülről, a külsők összepakolásáról már tudom, hogy lassan kiestem, csak nem fogom fel. Nem kellek, s mint ilyen nemcsak fölösleges vagyok, de már rondítok. Majd később, talán értve lenne a többihez, majd talán még erősítené a korábbiakat, talán még erősítené a bentlévőket, de most nem várt, nem szeretett vagyok. Mondjuk ki, már utált, terhes a lányomnak.

Az utálat érzése analóg megjelenik bennem is. Persze nem tudom mit utálok. Valószínűleg az érzést, hogy minek nyújtok, ha csak magam mozizok, egyáltalán nem egy képernyőt nézünk, látunk, tervezünk.

Két monitorunk van, sőt két orrunk is, amit felhúzunk, ki-ki a magáét. Mi a francnak ez a görcsösség, ez a lánynevelés! Miért? A fiam, aki két évvel öregebb, ő kész van?

Napsütés, olvadás, idő, s egyszer, ha van türelmem és bizalmam és erőm és a mindenem... talán kikerülök a szőnyeg alól.

Mindig szerettem a szép szőnyegeket, szép és érdekes mintázatukat, puhaságukat, ahol a rojt nem fontos, csak szép. De igazából senki nem azt nézi.

Aki csinálta, ő látja belőle, hogy miből készült. Látja a szálakat, a szövésmintát, amik a szőnyeget egyben tartják.

De a szőnyeg önmagáért szép!