Semmit nem látni előre, hátra, oldalra. Felfelé megvan valami az égből, lefelé a nyár elejei harsogó zöld falevelekből. Bent vagyunk a felhőben, és tudtuk, hogy várhatóan nem fogunk látni a fenti kilátóból, máshonnan megfogalmazva - de az is csak abból van - a lenti tájból nem fogunk semmit látni.

Az út odavezetett. Az út csúcsa a kilátó. Az út vége most nem a csúcsélményért hívogatott. Az úton azért mentünk tovább, mert az is az úthoz tartozott.

Az úthoz tartoztak közben a dzsungelsűrűn növekvő zöldek - mert már hetek óta naponta hatalmas esők mossák a hegyeket, fákat, aljnövényzetet -, a megállók a kavicsokon a szusszanásnyi időben, a nevetések az ugratós bemelegedett társaságtól. Az úthoz tartoztak a tetszés- és nem-tetszésnyilvánítások, a múltidéző, felidéző beszélgetések és a felhők. A felhőkben, melyben izzadsz, mert párás, nem látsz, mert párás, fújod az orrod, mert a nyálkahártyád is nedves a levegő párájától és húzogatod az esőkabátod fel, le, mert nem tudod, hogy bemelegedve miért is félnél egy kis nedvességtől.

Szóval ezek mind az úthoz tartoznak. S még a sok minden, ami volt és az is, ami majdcsak lesz.

Még nem hittük egy éve, bár pár hónapja sem gondoltuk volna, de ha visszanézünk 5 évre, akkor pedig mindenünk odaadtuk volna, ha valaki ezt a napot így előre levetítette volna. Legalábbis én, most így vagyok. 5 év múlva talán lesz megint olyan ablaka a világnak, amin benézve, megint ezt mondom. 

De mit is beszélek, az ablak az enyém! Rengetegen elsőre azt gondolnák rólam, hogy szegény, 5 éve még nem gondolta, hogy mi lesz. Pedig én azt gondolom, amit írtam. Aki jól ismer, ő érti ezt, de látszatra, a felszíni mutatványok szerint lefelé ment az utam görbéje.

Mi lesz tehát az én ablakom 5 év múlva, hogy a felfelé utat fogom-e lefelé látni, vagy pont fordítva, az rajtam múlik. Ugyanazt a történést lehet látni így is, úgy is, csak az én belsőm fogja eldönteni az út irányát.

Egy biztos, visz előre. Lehet, hogy ott felhő lesz, lehet, hogy izzaszt, melegít a párája, de akár hűsít is egyszerre, de visz előre, s csak rajtam múlik, hogy melyik ablakomon nézek reája. 

Az ablak a nyitás eszköze, de az ablak üvege egy hideg jószág. Azt hiszem ezt sem szabad elfelejteni. Ha neki nyomom az arcom, az orrom, érzem a hidegét, fájni is tud. Pedig a szemem jóllakik, ott lehet kint.

Rejtélyes ablakok, funkciótlan kilátók, isten véletek!

(" ..kedv, remények, Lillák, Isten véletek" Csokonay)