Ugrik a szemem, tekintek az égre, belül az utálat, nem értem a lényemet, csak nehezen veszek levegőt. Lábam alól kint a szőnyeg, fáradtan ülnék le valamire, de nincs mire. Fogódzót fognék, kapar a kezem, de csak a levegőt éri el.

Nem tudom már mi legyek! Legyek egy egér, aki fusson el, amikor macska játszik vele? Legyek szőnyeg alatt pamutrojt, mely azt képzeli magáról fog még éke lenni a használati tárgynak, fogják még annak látni, ami, egy cérnácska megsodorva, odavarrva, valami kacatka, ami szépít?

Ilyen egy tinédzser lány anyjának lenni? Ezt senki nem mondta, basszus! (Hadd nyafogjak, ha úgy van kedvem!)

Szeretném, ha elhihetném, hogy egyszer majd helyrekerülök a világképbe. Amikor nem csak azért leszek, hogy lehessen belém rúgni, meg csak lógjak kacatként, vagy épp mehessek a szőnyeg alá, söpörjem már be magam! Én közben azt hiszem, díszítek, még felteszem az utolsó ékköveket gyermekem épülő induvidiumának szoborisztikusan szép formázásában, amikor azt szeretném, hogy még épp oda lehessen tenni, de tudom, már nem fog odapasszintódni, mert elfogyott az idő, kemény már az anyag, kész a szobor. Legalábbis kívülről.

Kívülről, a külsők összepakolásáról már tudom, hogy lassan kiestem, csak nem fogom fel. Nem kellek, s mint ilyen nemcsak fölösleges vagyok, de már rondítok. Majd később, talán értve lenne a többihez, majd talán még erősítené a korábbiakat, talán még erősítené a bentlévőket, de most nem várt, nem szeretett vagyok. Mondjuk ki, már utált, terhes a lányomnak.

Az utálat érzése analóg megjelenik bennem is. Persze nem tudom mit utálok. Valószínűleg az érzést, hogy minek nyújtok, ha csak magam mozizok, egyáltalán nem egy képernyőt nézünk, látunk, tervezünk.

Két monitorunk van, sőt két orrunk is, amit felhúzunk, ki-ki a magáét. Mi a francnak ez a görcsösség, ez a lánynevelés! Miért? A fiam, aki két évvel öregebb, ő kész van?

Napsütés, olvadás, idő, s egyszer, ha van türelmem és bizalmam és erőm és a mindenem... talán kikerülök a szőnyeg alól.

Mindig szerettem a szép szőnyegeket, szép és érdekes mintázatukat, puhaságukat, ahol a rojt nem fontos, csak szép. De igazából senki nem azt nézi.

Aki csinálta, ő látja belőle, hogy miből készült. Látja a szálakat, a szövésmintát, amik a szőnyeget egyben tartják.

De a szőnyeg önmagáért szép!